|
Skid Row
2007.01.27. 17:41
Mark Day együtt toporzékolt a Skid Row-val, a poszterek messiásával, a Doors régi Los Angeles-i játszóterén, és kereste a közös nevezőt!
Mit mondjak, kissé kibillenti az ember gondolatait, ha az erkélyen át napi huszonnégy órán keresztül Jim Morrison bámul be a szállodaszobájába, Val Kilmer színész hátborzongató előadásában, akkora plakátról, mint egy ház. Nem éppen megbízható összehasonlításokra csábít az ilyesmi.
Úgyhogy mindjárt azzal kezdem: Sebastian Bach nem az újjászületett Jim Morrison. És hát a Skid Row sem a Doors. Legjobb pillanataikban a korai, szipus Kisst idézik: hosszúhajúak és egyszerű törzsi nótákat bömbölnek, mintha törni-zúzni hívogatnának. A lassú számokban finomság is van, ritkaság ez a lapos és hánynivaló érzelmek mai korában.
Első albumuk, igaz, nem olyan, mint adrenalin-túladagolástól csorgó élő szereplésük, mégis, olyan magatartásra vall, amely mellett kortársaik igencsak nyársatnyeltnek tűnnek. Rádasul az énekesük jó adag dinamit, rövid gyújtózsinórral. Maradjunk annyiban, hogy a Doors régi Los Angeles-i játszóterén kevés a közös játéktér. Nem úgy, mint Morrisonban, Bachban azért var egy kis filozófia is, azon túl, hogy általában mocskolja a hatalmat és büdösnek tartja, aki gondolkodik. Morrison a legjobb esetben az ételízesítők nemzedékének jelképe. Örökmozgó élvhajhász, akinek vannak elvei. A lökött szélsőség frontharcosa. Saját bevallása szerint már az iskolában is kilógott a sorból. Túl magas volt, és túlságosan belefeledkezett a heavy metalba, főleg kedvenc Judas Priestjébe. Most aztán harsány és utálatos, hiszen ezt várják el egy öntudatos rút kis kacsától, akiből gyönyörű platinalemezes rockisten lett.
Morrisont minden érdekli, ami "lázadás, rendetlenség, zűrzavar, de legalábbis értelmetlen", és ez jól belefér a képbe, habár Bach elszántan értelmiség-ellenes. Miközben az Ágyuk és Rózsák-féle szörnyshow egyre magasröptűbb és tiszteletreméltóbb, Bach ehhez képest két lábbal áll a földön és engedélye van a felforgatásra. Kell ennél több?
A Skidek háromötödével ülünk az asztalnál - itt van "Bas" Bach, Scotti Hill gitáros, és Rob Affuso dobos, miközben Rachel Bolannak (basszusgitár) és Dave "Snake" (Kígyó) Sabonak (gitár) máshol van dolga -, a lábunk az asztalon és Bach mérlegeli ezt a Morrisondolgot.
- Morrison zenéje sokkal többet mondott nekem, mint az a film - mondja. - A könyvet (Senki sem mehet ki élve) háromszor is elolvastam. Apám a Doorson nevelt. Emlékszem, ültem hátul a furgonban, talán ötéves lehettem, a papa meg vezetett és közben azt énekelte, hogy "Atyám? Mi van, fiam? Meg akarlak ölni..." Olyan lennék, mint az apám!?! Francba ezzel a sükettel! Ez rock and roll, barátom!
- Nem csoda, hogy olyan tökös vagyok. Azt hiszem, az egész nevelésem - vagy amit nevelni próbáltak rajtam - nem állt másból, mint zenéből. Soha le se szartam semmi mást.
Rob és Scotti egyetértően morog, Scotti pedig hozzátoldja:
- Ha megcsinálunk egy lemezt és nem tetszik, mármint nekünk, akkor azt nem fogja hallani senki.
Nem állom meg, hogy meg ne említsem nemrég kiadott, Oh Say Can You Scream (Mondd, hogy tudsz sikítani) című videojukat. Pusmogás, mormogás a válasz. Azt mondom: "azért a 'Scream' mégiscsak mintha a sleppnek készült volna. Egy óra negyven perc cipőrohasztó felvétel egy légypiszkos gardrobszobában, megtetézve a banda négy reklámklipjével mégiscsak rágós falat bárki másnak, mint a legodaadóbb híveknek".
- Hát mit mondjak? Azt mi csináltuk - ismeri be Bas. - Snake filmezte, meg én, az egészet. Ha lefilmeznek az arénában, ahol játszunk, mindig igyekszem ellopni a videot. Gyűjtöm, hogy meglegyen otthon, ha majd megöregszem. Ha már kövér leszek és kopasz és naponta beszarok, akkor legalább odaszólhatok, hogy hé öreg, nézd csak, milyen voltam! Minek egy bandának megcsinálni egy videot, benne a régi klipjeivel? Amikor azokat már százezerszer látták a tévében? Ha azt csináltuk volna, amit a lemezcég mondott, akkor az egész át lett volna keverve, a hamis hangok kivéve, tetőtől-talpig kiagyusztálva a studióban. Mindenki azt mondta, hogy lehet kiadni ilyen amatőr zenét? Hát úgy, hogy ez az élő zene, ilyen az élő műsor.
Sebastian összevonja a szemöldökét és széles vigyorra húzza keskeny arcát. Fantasztikus grimaszai vannak, ha olyan a hangulata.
- Semmi az egész. Bejön egy fickó, becsempészi a magnóját, titokban fölveszi, aztán lejátssza a barátainak és lapos a hangzás és érezni, hogy csorog mindenkiről a veríték. Erről szól. Nem akartunk mi valami fényes videot, vagy drágát. Nyersen, és kész.
Scotti egyetértően bólogat: - Hát, nem valami hízelgő, ami azon a videon van!
Ami azt illeti, nem is viccel. Be van vágva például az emlékezetes "springfieldi eset", Bach fantáziája Morrison miami "erkölcstelen magamutogatásának" botrányos témájára.
Látszik a szalagon, amint eltalálja egy üveg, erre felüvölt: "Te voltál az, te szopógép?", visszavágja az üveget a tömegbe, miközben tökéletesen értelmetlenül követeli, hogy a színpad előtt összetömörült sokaság "menjen az útból", hogy pontosan tudjon célozni, végül lábbal előre beleugrik a tömegbe. Egy ártatlan leányzó arcát 15 öltéssel varrták össze, Bach zsebe pedig 150 ezer dollárral lett könnyebb ("annyiba került azaz üveg, mint egy Ferrari"), és épp csak megúszta a sittet.
agadhatatlan, elég ostobán vette ki magát a dolog. Nincs semmi szenzációs e forrófejű butaságában. Akkor miért vették bele a videoba?
- Csak mert meg akartam mutatni, mi történt valójában. Mindenfélét rámfogtak..., hogy sorba állítottam magam előtt az üvegeket, aztán nekiálltam megdobálni a srácokat, akiket pedig szeretek. Még azt is hallottam, hogy valójában papírpohárral dobtak meg, én meg egy pezsgősüveggel álltam bosszút. Szemét hazugság!
- Tiszta ügy, provokáltak, én meg, mit tagadjam, tök hülyén reagáltam. Szó sincs róla, hogy a jó fiúk megpróbáltak rosszul viselkedni. Az ember megpróbál rendes lenni, de hibázik. Bárcsak visszaszívhatnám. Egyáltalán nem vagyok rá büszke, ellenkezőleg, szégyellem..., de akkor is meg akartam mutatni, hogy mi történt, hogy senkinek ne legyen kétsége.
A másik ügy, ami üldözi a bandát, az, hogy állítólag rossz a viszony Bach és Jon Bon Jovi között. Bach megeresztett néhány kemény és maró sajtótámadást New Jersey aranyifja ellen, de a Skidek első lemezének jogdíjait környező, nem éppen önzetlen "üzleti megállapodások" (főként Jovi részesedéséről van szó) ugyancsak elég különösek voltak.
Tisztázták már ezt a dolgot?
- Hogyne. Épp annyira, hogy ne lehessen hallani - vágja rá Bas. - Csak annyit akarok mondani, hogy éretlen dolog, ha a bandák marják egymást. Csak azért csináltam, mert azt olvastam, hogy azt mondta, kiütött engem. Nem ez a hobbim, és oda se figyelnék, ha az anyám adna egy nyilatkozatot és azt mondaná, hogy adott egy nyaklevest. Azt mondanám, hát, tudod anyu, most nem mondtál igazat. De a francba ezzel az egész szarral! A pillanat hevében... tudod, hogy van az.
Hajlandó megbánni a dolgot, a saját feltételei szerint, de világossá teszi, hogy a jó nagybácsik ideje lejárt.
- Remélem, jól megvan... hagyjon nekünk békét és mi is törődünk majd a magunk dolgával. Tudom, van most egy száma, amitől elélvezel, ha meghallod, az a címe, hogy Let's Make It Baby (Gyerünk, bébi, csináljuk), Van még egy-két meg nem jelent dolog a kabátujjában, hihetetlen.
A Skidek videojára sikerült összegyűjteni majdnem minden marhaságot, amit egy túrázó rockbanda megcsinál. Néha úgy tünik, mintha a Skid Row csak azért járná be a földet, hogy új McDonalds éttermeket találjon, ahol bekaphatnak egy hamburgert. Ám hiányoznak a klasszikus színpad mögötti lánykák. A klipjeik is férfiuralomról tanúskodnak, a szokásos szoros bikinis kiscsajokat a banda által megénekelt vad suhancok helyettesítik.
- Nem szeretjük, ha tárgynak kezelik a nőket - közli Bas. - Ránk nem illik a süketelés a heavy metallosokról, hogy tárgynak tekintik a nőket.
Ennek ellenére nekimentek a falnak a Piece Of Men (Az ember békéje) című zavargós klipjükkel és a 18 and Life-ot (18 és élet) kísérő tinibűnözős, puskaropogásos házidrámával.
Scotti nem titkolja bosszúságát: - Nem gondoltunk rá, hogy ennyire cenzúráznak, és meglepődtünk. Így dolgozik a Music TV, de mi azt hittük, hogy teljesen oké videot csináltunk. Kivágtak néhány részt, pedig a video nem mutatta azt a fickót valami hősiesnek, vagy bárminek. Pont fordítva.
Bas folytatja: - Megsérti a zenehallgatók intelligenciáját, aki azt hiszi, hogy valaki még majd megöli a legjobb barátjukat, mert ilyet látott egy Skid Row videon. A Music TV a harminckettes csatornán ad. Tessék átkapcsolni a harminchármasra, ott a hiradó, és mindig van benne egypár zsaru, amint éppen a szart is kiveri valamilyen szerencsétlen fószerből. Te is láttad a mozit...
Első lemezüket egy wisconsini stúdióban vették fel, minden móka nélkül. Unalmas hely volt. Legutóbb azonban már a meleg, párás Floridába mentek.
Rob megereszt egy mosolyt: - A legutóbbi lemezre jóvátettük a dolgot. Buli hely, tele jobbnál jobb klubokkal.
- Ami engem illet, mikor visszahallgattam, azon törtem a fejem, tényleg mi csináltuk ezt? Rakás zűrzavar az egész. Rob mindig akkor tűnik el, amikor mi többiek igazán beleadunk mindent. Ezen mindig meglepődöm - teszi hozzá Scotti.
Sebastian szigorúbb önmagával. Későnkelő életstílusát takarékra teszi.
- Ha lemezt csinálok, úgy viselkedem, mint egy kiscserkész. Mint egy remete. A lemez címe is mutatja: A taposómalom rabja. Nekem az egyetlen mániám a zene. Ha évente háromnégy hétre össze tudom szedni magam, akkor utána már kóvályoghatok akár holtrészegen is.
- Amikor láttam azt a Jim Morison mozit, meg őt is a stúdióban, akkor azt hittem, az az egész filozófiája, hogy a bölcsesség palotájába a szélsőségeken át vezet az út..., vagy valami ilyesmi. Aztán, csakhogy tudni kell, hol a határ. Nem lehet bemenni a stúdióba és tök hamisan énekelni, és égetni magad. Bele is halnék, ha macskazenét hallanék valamelyik lemezemről...
Telefoncsöngés vág a szavába. Felkapja, néhány pillanatig zavartan fülel, azután beleugat: - Nem tudom. Én csak, izé... a portás vagyok...
Scotti közben a producer, Michael Wagener dicséretét zengi.
- Fantasztikus technikája van. Ha koromfeketében akarok játszani, akkor felakasztja a függönyt és megcsinálja nekem.
Bach folytatja szónoklatát, miszerint a pusztításról szóló rablómese csak a hab a tortán, de beismeri, hogy az embereket vonzák a főszereplők.
- Biztos érdekes olvasni rólunk, de ez a banda nem olyan, hogy hé, valaki elfingta magát, gyerünk megírni. Kellene egy újságíró, aki eltünteti utánunk a mocskot. Nincs itt kitalálva semmi. Scotti nem hiszi, hogy a Dude Metal Stud Monthly címlapjára kerülhet valami hangos sztorival. Az a lényeg, hogy erős-e a szöveg, elég kemény-e a zene?
Szidja a csaló bandákat, amelyek playbacket használnak, hogy töményebbé tegyék élő zenéjüket.
- Azt se tudtuk, hogy kell csinálni! - dühöng. - Nem is tudtam, hogy ezt szabad, amikor bandákban kezdtem játszani! Pedig mennyivel könnyebb lett volna, mi? Minek gyakoroltam voltam annyit, csak megnövesztettem volna a hajam, a többit meg mímeltem volna. Dögölhettem volna egész nap egypár sör mellett, nem pedig naphosszat gyakorolni.
RockPower, 1991/1.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
